MSPTM » » Tudom, kinek hittem (2Tm 1,12)

Tudom, kinek hittem (2Tm 1,12)

testimonianza--01b

Szeretném megosztani Veletek életem, különösen hivatásom történetének néhány részletét.
Limában születtem, Szent Róza és Porres Szent Márton földjén, bár édesapám Callaóból származik, édesanyám pedig cuzcói. Diakónusszentelésem (2012. december 12.) óta Andahuaylillasban, a Fiúk Városában szolgálok.
Először is: hogyan született a papi hivatásom? Erre a kérdésre II. János Pál Pápa szavaival válaszolhatok, aki a „Don y misterio ” „Kegyelem és titok című írásában egy helyen így ír saját hivatásáról: „…papi hivatásomat mindenek fölött Isten ismeri…”, később pedig: „…valamennyi papi hivatás nagy titok, olyan ajándék, mely végtelenül meghaladja az embert…”. Őszintén így érzem: végtelenül meghalad engem ez az ajándék, mely által az Úr hívott meg, hiszen tudhatjátok, hogy — különösen napjainkban — a pap felelőssége igencsak megnövekedett, én pedig remegek, ahogyan Szent Pál (1Kor 2,3), mikor rágondolok. Ugyanez a Pál apostol támogat, hogy úrrá legyek félelmeimen „…tudom, kinek hittem.” (2T m 1,12).
Hogyan ismerkedtem meg tehát A Harmadik Világ Szegényeiknek Szolgái Missziós Mozgalommal? — Édesanyám egy kedves barátnőjével kettesben rendszeresen részt vettek azokon a lelkigyakorlatokon, melyeket Giovanni atya és a Mozgalom szervezett Limában. Édesanyám szórólapokat és hírleveleket hozott haza, melyekben a fiatal misszionáriusok tanúságtételeit tették közzé, valamint sok fotót gyerekekről és életkörülményeikről: arról, hogy milyen szegényen élnek az Andok magas hegyei között, és természetesen olvashattam Giovanni atya üzeneteit is, melyekben a fiatalokat buzdítja, hogy legyenek bátrak és eltökéltek Krisztus követésében.
A különös az, hogy egészen eddig a pontig életem „normális” mederben haladt, sőt megvalósulni látszott álmom, hogy sportújságíró legyek. Mégsem éreztem magam nyugodtnak. Valahányszor olvastam a tanúságokat vagy láttam azokat a fotókat a gyerekekről, ahogyan embertelen körülmények között élnek az Andok magasságaiban fekvő falvakban vagy Cuzco városának peremén, szívem mindig megrendült. Szükségét éreztem, hogy tegyek valamit értük. Egy hang kért arra, hogy hagyjak el mindent (családomat, barátaimat, szakmai hivatásomat, közösségemet, városomat, személyes terveimet stb.). Végső soron Krisztus hívása szólt szívem legmélyén, de nagyon nehéz volt mindent otthagynom, és nagyon nehezemre esett megtennem a döntő lépést.
Végül emlékszem:egy pap barátomtól tanult fohásszal fordultam az Úr felé minden nap: „Szólj, Uram, mit vársz tőlem?”. Hozzá kell tennem, hogy a döntés ezen időszakában szüleim nagyon sokat segítettek. Velük imádkoztam naponta a rózsafüzér titkait és az Isteni Irgalmasság rózsafüzérét. Szüleim keresztény életpéldája és tanúságtétele kétségtelenül meghatározó volt abban, hogy meghozzam döntésemet a hivatásom mellett.
Így történt, hogy az Úr ösztönzésére megtettem végül a döntő lépést. Levelet írtam a cuzcói közösség elöljárójának, amelyben beszámoltam vívódásaimról és arról, hogy Krisztust akarom szolgálni a szegényekben. Elfogadta jelentkezésem. Megérkeztem tehát Cuzcóba, és elkezdtem misszionárius életemet. Bizonyossággal mondhatom, hogy ez az áldások és ajándékok bőségének időszaka volt, melyeket az Úrtól kaptam.
Napi kapcsolatba kerültem a gyerekekkel és fiatalokkal, és a velük töltött idő alatt fokozatosan feltárult előttem Krisztus szenvedő arca, minthogy sokan közülük romlott környezetből jöttek (és jönnek), ahol dúl az alkoholizmus és a családon belüli erőszak, vagy akiket egyszerűen saját szüleik hagytak el. Sokszor fakadtam sírva, amikor eszembe jutott egy-egy ilyen történet, melyet gyermekeink valamelyike mondott el magáról, és adtam hálát Istennek azért a kiváltságért, hogy Szegények Szolgájaként minden nap szolgálhatom és vigasztalhatom Őt e gyerekekben. E legkisebbek folyamatos szolgálata közben értettem meg Urunk szavait: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).
Mindig él bennem a bizonyosság, hogy maga Krisztus hív engem e kedves gyerekeken keresztül az Ő szolgálatára, és mondja nekem: hagyjak el mindent Érte…
Ahogyan korábban említettem, most itt dolgozom a Fiúk Városában azzal a bizonyossággal, hogy Krisztust szolgálom a gyerekekben, a legszegényebbekben. Ez a biztos vágy, hála Istennek továbbra is töretlen, éppen olyan, mint amilyen volt akkor, amikor még első misszionárius tapasztalataimat gyűjtöttem.
Kérem az Úrtól a kegyelmet, hogy hűséges maradhassak mindahhoz, amit megtanultam és megszerettem a Szeminárium ezen évei alatt: az imádsághoz, az Eukarisztia szeretetéhez, a közösségi élethez. Tőletek pedig, akik olvassátok e sorokat, azt kérem, hogy támogassatok imádságaitokkal, hogy meg tudjak maradni hivatásomban, amelyre Krisztus hívott el, és hogy alakítson át szeretetének eszközévé a legszegényebbek és a szükséget szenvedők szolgálatán keresztül. Szűz Mária, Szegények Édesanyja, könyörögj érettünk!