Eleinte nem nagyon voltam hozzászokva az imádsághoz, a miséhez, mert én protestáns voltam, evangélikus, de a Szegények Szolgái Misszionáriusok iskolája nagyon sokat segített nekem. Sokat fejlődtem emberileg és a hitem keresésében is, mert bár igaz, hogy a katolikus egyház tanítását tanították nekünk, nem éreztem magam nagyon jól benne, mert kételkedtem, hogy Isten egyáltalán benne van-e.

Sok idő telt el, és apránként sokat tanultam, az iskolai tananyag és a tapasztalatok amelyeket a környezetemben szereztem kinyitották a látásomat. Sokat beszéltünk a katolikus hitről és más vallásokról, értelme volt a vallásokról beszélni, mert nem arról volt szó, hogy csak a katolicizmus üdvözítő, hanem annak megismeréséről és tudatosításáról, hogy igaz hitben vagyunk.

Én rendőr szerettem volna lenni, fél évet tanultam is ebben a képzésben, de rájöttem, hogy nem felelek meg minden követelménynek amit elvártak ott tőlem. Most államigazgatást tanulok az egyetemen.

Amikor befejeztem az iskolát, kissé megőrültem, mert vége lett az irányításnak, és szabályok, kötelezettségek nélkül élhettem, “szabadnak” éreztem magam, ugyanakkor nagy bűntudatot éreztem, mert tudtam is belül, hogy ez nem tesz jót nekem. Mivel tanították, tisztában voltam cselekedeteim következményével, próbáltam elhessegetni, de nem volt egyszerű. Egy darabig letévedtem a helyes útról. De amikor meglátogattam a mozgalmat és emlékeztem a benti életre, rájöttem, hogy tetteim felszínesek, egyáltalán nem segítenek nekem, vágytam vissza az iskolai közegbe, imádkozni és családban érezni magam.