Tanúságtétele Dr Katia Cornejo Flores
“Más terveim voltak, klinikai pszihológiából szerettem volna szakvizsgázni, de elfogadtam a kihívást, hogy ágyhoz kötött beteg gyerekekkel foglalkozzak.”
25 éve dolgozom a Szegények Szolgái Misszionáriusokkal, 1995. július 1 óta, amikor José Luis (a mozgalomban szeretettel csak Pepe bácsi) megmutatta nekem az Otthont. Bevallom, amikor megláttam a gyerekeket a legkülönbözőbb betegségekkel, mint vízfejűség, kisfejűség, agybénulás, nyúlszáj, stb, megijedtem és magamban azt mondtam: “Istenem, bírni fogom én ezt?” Azt is gondoltam magamban: “Év végéig maradok, aztán meglátom hogyan alakulnak a dolgok.“
Telt-múlt az idő, sokat kellett olvasnom, frissítenem tudásomat, továbbképeznem magam, kutatnom, tanulnom, hogy a gyerekekkel való munka menjen. Ehhez járult a legcsodálatosabb dolog, az életem és a családom elkezdett megváltozni, kezdtem jobban megismerni Istent, mert hittant is tanultam, résztvettem lelkigyakorlatokon is. Életem kezdett más irányt venni és értelmet nyerni. Ugyanakkor a férjemnek munkát ajánlottak a cuzcói San Antonio Abad főegyházmegyei szemináriumban. Őt is és engem is Isten hívott, hogy jobban megismerjük és szolgáljuk őt. Az év végén Pepe bácsi megkérdezte, hogyan döntöttem? És azonnal azt feleltem: MARADOK!
Így kezdődött a szakmai életem, mely által Istennek is szolgálok a beteg gyerekeken keresztül. Dolgoztam olyanokkal is, akik nem fizikailag voltak betegek, hanem lelki-érzelmi fejlődésükben kellett segítenem, sok megértéssel irántuk. Az egyik folyamat ami mindig meglep, az az örökbefogadás. Még ma is emlékszem az első örökbefogadásra, aminek tanúja voltam:
1996-ban egy perui házaspár örökbefogadott egy 4 éves kislányt, érdekes volt látni ahogyan az anya és a gyerek hasonlítottak egymásra. A hölgy látta megdöbbenésemet, mire én mondtam neki, hogy a kislány mennyire hasonlít rá! Szemei könnyel teltek meg és nagyon boldog volt. Csodálatos tapasztalat volt nekem. Sok ilyesmit láttam még azután.
“Szerelmes lettem a munkámba, a gyerekekbe, egyre jobban megismertem őket, megértettem őket és tudtam velük kummunikálni.”
Manapság azok a kisgyerekek akiket négy-öt évesen ismertem meg, már 29-30 évesek, sokan közülük már szülők lettek vagy szerzetesnővérek. Csodás velük találkozni és olyankor azt kérdezik: Hogy van Katy néni?
Az évek múltával a Mozgalom növekedett. Emlékszem, amikor ide érkeztem csak három nővér volt, ma nagyon sokan vannak. 1997-ben találta ki Giovanni atya, hogy otthonokat hozzon létre, akkor kezdődött ez a kaland. Elejétől fogva világos volt a cél: a legszegényebb emberek felkarolása és szolgálata, ezért ki kellett választani a legrászorultabb családokat. Megbíztak, hogy egy szociális munkással látogassam a családokat, bizony a Szentlélek segítségére volt szükség, hogy ki tudjunk értékelni minden esetet. Soha nem látott valóságokat ismertem meg, elképzelhetetlen mélyszegénységet, fájdalmakat, amelyek megtanítottak engem, hogy más szemszögből nézzem a világot, hogy hálás legyek Istennek, hogy alkalmat adott nekünk, hogy segítsünk ezeken az embereken.
Ezek után kezdtük el a munkát a Szent Marto Ferenc és Jácinta iskolában két műszakban: délelőtt a az alsósokkal, dálután a nagyobbakkal. Ebben az időben az étkezőbe is be voltam osztva és mindig emlékeztem, hogy Giovanni atya idézett a Szentírásból: “Aki megszánja a szegényt, az Úrnak ad kölcsön, és ő megfizeti a jótéteményét.” (Péld. 19,17)