Tanúságtétele Marizol Díaz Huanca, MSP nővér
“Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok...” (I Kor. 15,10)
Marizol Díaznak hívnak, 2003 júniusában édesanyám révén találkoztam a Szegények Szolgái Misszionárius nővérekkel. Egyik barátnője tanácsolta, hogy vigyen el engem a nővérekhez, mivel szombatonként reggel katekizmust tanítottak, amelyen ennek a hölgynek a lányai is részt vettek.
Hittanóra? Szombaton? Én szombatonként az iskolai barátnőimmel szoktam az időmet tölteni, sétálni. Őszintén szólva a katekézis fárasztott, mert hiányosan készültem fel az elsőáldozásomra is, és végül nem is mentem el.
Anyám ragaszkodott hozzá, hogy menjek el a nővérekhez, ha csak néha is, én, hogy kedvére tegyek, elmentem. Az első benyomásom bosszúságot okozott, mert azt mondták, hogy a következő szombatra szoknyában menjek az oratóriumba. Szoknya!!! ez nem tetszett, tehát ez volt a tökéletes ürügy, hogy ne menjek vissza a nővérekhez, mert egy szoknyám se volt. De hihetetlen módon ugyanazon a délutánon az anyám, nem tudom honnan szedte, de adott nekem egy szoknyát, mondván, ebben menjek majd a következő szombaton. Ígyhát elmentem mint sokan mások is, mígnem az oratórium egyik leghűségesebb segítője lettem.
Isten az ő végtelen kegyelmében arra késztetett, hogy találkozzak a nővérekkel és ezáltal megismerjem Őt. Az első dolog amit megtanítottak a helyes keresztvetés volt, így tizenégy évesen megtanultam ezt is. Családom kevéssé volt katolikus, nem sokat tudtam Istenről, csak a szokás miatt kereszteltek meg, és csak kétszer egy évben mentünk misére, karácsonykor és újévkor. Fokozatosan lett fontos nekem a szentmise, a nővérek megtanítottak az alapdolgokra, Isten szeretetére, hogy egészen a halálig kell szeretni, amig kinyitja a menny ajtaját előttem.
"Isten végtelen irgalmasságában megismertette velem a nővéreket, hogy megismerhessem Őt".
"A mosolyok és a gyerekekkel való kapcsolat felolvasztja a szívet, és érzékenyebbé teszi az embert arra, hogy meghallgassa Istent.
A következő évben a nővérek felkészítettek a bérmálásra, és ennek a felkészülésnek része volt valamilyen apostoli munka. Így történt hogy meghívták az összes tizenhárom évnél idősebb lányt, hogy segítsünk a Kis Szent Teréz otthon gyermekeinek. Emlékszem, adtak egy kis leírást róluk, hogyan kell bánnunk velük. Nekem a Szent Rafael szoba jutott, ahol a legbetegebb gyerekek vannak. Amikor megláttam a gyerekeket, félelmet éreztem, és aznap csak a szoba felseprésére vállalkoztam. Emlékszem, hogy meg sem szólaltam, teljesen meg voltam ijedve, mert soha nem láttam még béna gyerekeket.
Következő szombaton ugyanabba a terembe osztottak be, ezúttal megetettem egy René nevű kisgyereket. Az ebéd után rámmosolygott és ez a mosoly volt az ami elűzte a félelmemet és hogy együttérezzek vele, mert észrevettem, hogy betegsége ellenére ő boldog. A gyerekek mosolya és a velük való kapcsolat megolvasztották a szívemet és érzékenyebbé tett engem arra, hogy Istent meghalljam. Azon a napon formálódott meg bennem a kérdés, hogy vajon Isten hív-e engem arra, hogy a szegényeken keresztül szolgáljam őt? Isten felhasználta őket arra, hogy hivatást adjon nekem, így hát 2005 januárjában aspiránsként beléptem a nővérekhez. Ma azt mondom, hogy Isten tiszta kegyelemből hívott engem, és minden hiányosságom ellenére boldog vagyok, hogy a szegények szolgálatára adtam magamat, mert nincs nagyobb öröm mint teljes időben másokért élni.
hívott engem.
