Pierre André a nevem, 33 éves vagyok és francia. Először 2013-ban hallottam a Szegények Szolgái Missziós Mozgalomról (spanyolul: „Misioneros Siervos de los Pobres, rövidítve: „MSP” - a ford.) édesanyámtól, aki elment az egyik MSP atya, Walter Corsini előadására egy dél-franciaországi faluba, a lakóhelyem közelében. Akkoriban fejeztem be a könyvelés és menedzsment tanulmányaimat, és az volt a vágyam, hogy egy évet Franciaországon kívülre utazzak, hogy segítsek a szegényeknek, és hogy elgondolkodjak a jövőmön. Tanulmányaim utolsó két évében (2012-2013) ugyanis rájöttem, hogy a könyvelői munka, amit a tanulmányaim mellett végeztem, nem olyasmi, amit életem hátralévő részében szerettem volna csinálni, még ha a munka számos aspektusa tetszett is. Számos olyan elgondolásom volt különböző területeken (a gazdasági rendszerünkről, a modern társadalmunkról...), amelyek egy jobb világra való törekvésre késztettek, ahol a hit, az Isten- és felebaráti szeretet jobban megélhető lenne. Elgondolkodtam a hivatáson is. Párizsban, ahol tanultam, különböző tevékenységekben vettem részt, hogy bekapcsolódjak a szegények gondozásába. Télen például velük töltöttem az éjszakát a plébánián, vagy az utcán felkerestem őket, hogy adjak nekik inni és beszélgessek velük. Ezek az élmények megpecsételtek, meghatottak: vágyat éreztem arra, hogy még többet tegyek a szegényekért. Mindezek miatt, amikor befejeztem a tanulmányaimat, úgy döntöttem, hogy eltöltök valahol egy „humanitárius évet”, és úgy döntöttem, hogy ezt a „Szegények Szolgái Misszionáriusokhoz” csatlakozva teszem, ha felvesznek. Lelkiségük: a szegényeknek mint Istennek szentelt embereknek való teljes odaadásuk és az isteni Gondviselésbe vetett bizalmuk lenyűgözött.

A Szegények Szolgái Misszionáriusok elöljárói beleegyeztek, hogy elmenjek és missziós tapasztalatot szerezzek. Miután eltöltöttem egy kis időt a spanyolországi Ajofrínban lévő képzési házban, hogy megtanuljak spanyolul, Peruba mentem, hogy egy évig segédkezzek a misszióban. Egy hétfős, öt és nyolc év közötti gyermekcsoport gondozását bízták rám: vigyáznom kellett rájuk a tanulás, a munka, a játék, az imádság stb. idején. Amikor nem voltak iskolában, a sekrestyében is dolgoztam. Abban a különleges ajándékban is részesültem, hogy heti rendszerességgel mehettem misszióba. Konkrétan szerdánként, egy 4000 méterrel a tengerszint feletti magasságban, a hegyekben fekvő kis faluban tartottam katekézist nagyon szegény gyerekeknek. Ez lehetővé tette számomra, hogy lássam a nagy (anyagi és lelki) szegénységet az Andokban, és rájöttem, hogy még mindig sokat kell tenni azért, hogy ezeket az embereket kisegítsük a nyomorból, és Istenhez vezessük őket.

Hivatásomat apránként ismertem fel, mind abban az évben, mind a missziós életem során. De különösen éreztem Isten hívását nyolc hónappal Peruba érkezésem után, amikor lelkigyakorlaton vettem részt a Szűz Mária Csönd Asszonya Kolostorban, ahol a Szegények Szolgái Misszionáriusok szemlélődő szerzetesei élnek. Ott, az imádság különböző pillanataiban éreztem, hogy az Úr azt akarja, hogy a Szegények Szolgái Misszionáriusok között maradjak, és hogy ott sok jót tehetnék. Még inkább éreztem a hívást az misszión belüli szemlélődő életre.