Visszacsengenek az elmémben és a szívemben azok a szavak, amelyeket Szűz Mária a Tepeyac-hegyen Juan Diegónak mondott: “Nem én vagyok itt, a te anyád?” Hát igen. A tanúságtételt amit most elmondok kilenc évi papságomról, a Boldogságos Szűznek és alázatos férjének, Szent Józsefnek ajánlom.

Szeretnék megosztani a papságom éveiben megélt sok különleges pillanat közül egyet. Első szentmisémet Limában a “Santa María Magdalena” plébániámon mutattam be. Ott volt a családom, szomszédaim, barátaim, sok ember akik gyermekkorom óta ismertek. A mise végén miközben fogadtam a köszöntéseket és szeretetnyilvánításokat, észrevettem,  hogy hiányzik az egyik legközelebbi barátom, Luchito Vela Berrocal. Később megtudtam, hogy kórházban fekszik.

Néhány nap múlva meglátogattam őt. Sose felejtem újratalálkozásunk pillanatát. Én, talpig fekete reverendában, ő hófehérben az ágyban fekve. Sírt amikor meglátott. Beszélgettünk, majd megkérdeztem tőle, szeretné-e felvenni a betegek kenetét? Luis rákban szenvedett és a daganat az agyában volt... Másnap visszamentem és megkapta a kenetet a kezeimből. Különleges pillanat volt. Először szolgáltattam ezt a szentséget azóta hogy pappá szenteltek és egy barátomnak. Ezután még harmadszor is meglátogattam Luchót, de azután vissza kellett mennem Cuzcóba, hogy folytassam munkámat a Fiúk Városában. Barátom még egy évig harcolt a betegséggel, majd 2013. március 3-án hunyt el. Tartom a kapcsolatot családjával, mindenekelőtt édesapjával. Imádkozok érte, feleségéért és két éves kisfiukért. Nyugodj békében Luchito Vela!

A papi szolgálat áldozatokkal, lemondásokkal, felajánlásokkal jár. Kétségtelenül a pap egyik legnagyobb öröme az, hogy tudja, másokért adja az életét (Ján. 15, 13).